Sziasztok!
Hát itt lenne a következő rész, amihez egy kis idézetet szeretnék fűzni.
''Nem szabadna gondolkozni, mert csak fájdalmat okozok saját magamnak. Nem kéne mindig megkérdőjelezni magam és a döntéseim. Alig várom azt a percet amikor magabiztos leszek. Amikor magabiztosan tudok dönteni , habozás nélkül."
Próbálok olyan részeket írni, amiből tanulhattok, adhatok egy kis inspirációt, oké itt nem éppen arra gondolok, hogy verekedjetek csak, hogy álljatok ki magatokért, amiben hisztek. :)  Remélem tetszeni fog, Jó olvasást!

Tudtam, hogy elkerülhetetlen, hogy anyu észrevegye a felszakadt szemöldököm, de amíg tudtam próbáltam titkolni. Nem akartam, hogy aggódjon. És azt sem akartam, hogy a fejébe  vegye, hogy ő most már felmegy a suliba és hatalmas botrányt csap, mert abból csak még nagyobb baj lett volna. Bezárkóztam a szobámba és próbáltam a tanulnivalóra koncentrálni. Annyi hülyeséget megtanítanak, amire egyáltalán nem lesz szükségünk a jövőben, viszont arról egy szót nem beszélnek, hogy, hogy is éljünk. Hogyan kell megállni a saját lábadon? Hogyan tartsd el a családod? Hogyan...-ekkor próbálták volna kinyitni az ajtót, ami persze nem sikerült.
- Kicsim! - próbálkozott volna újból a kilinccsel.
- Tanulok, anya! - válaszoltam, hátha megnyugszik és nem dörömböl az ajtómon.
- De ahhoz miért kell bezárni az ajtót? - kérdezte kétségbeesetten. Hirtelen nem tudtam mit mondani, csak dadogni. Csend uralkodott. Anya sem szólt egy szót sem, én sem. Tudtam, hogy végem.
- Bántottak ugye? - mondta halkan majd elcsuklott a hangja. Nem szólaltam meg, csak bámultam ki a fejemből és egy könnycsepp szántotta végig forró arcom. - BÁNTOTTAK? - kezdett el kiabálni sírva, minek hatására megremegtem. Féltem.
- Anya... - próbáltam menteni a menthetetlent.
- Nyisd ki az ajtót...MOST! - eleget téve kérésének, letettem a ceruzám, felpattantam a helyemről és aj ajtóhoz sietve kinyitottam azt. Lehajtott fejjel vártam, hogy anyám megint kiakadjon és elkezdjen arról beszélni, hogy menjek fel az igazgatóiba és jelentsem az ilyen eseteket, de ehelyett szorosan magához vont. Rettentően jól esett amit tett, de tudtam, hogy ezzel nincs vége. Ez nem ilyen egyszerű.
- Holnap felmegyek a sulidba! - engedett el, de mielőtt egy szót is kiejthettem volna a számon otthagyott. Legszívesebben törtem és zúztam volna.

Reggel korábban felkeltem és még anyu előtt elmentem suliba, nem akartam vele együtt menni. Teljesen hideg fejjel mentem suliba, legalábbis nem éreztem semmit. Semmit. Anyunak hagytam egy papírt, hogy eljöttem és, hogy nem szükséges bejönnie a suliba, habár tudom, hogy az utolsó mondatot teljesen feleslegesen írtam oda. Mivel a diákok nagy része még nem érkezett meg a sulinak nevezett pokolba, így nyugodtan mentem be az ajtón és sétáltam fel a második emeletre, földrajz órára. Sosem szerettem se a föcit, se Mrs. Williams-t, viszont a mostani tanáromat nagyon is bírom.  Lassacskán az egész suli megérkezett, hiszen már 7:45 volt, ami azt jelentette, hogy 5 perc kapuzárásig. Igen, nálunk már nyolc óra előtt 10 perccel bezárják a kapukat - amit ebédig ki sem nyitnak -  és aki utána jön, annak az igazgató személyesen veszi el az ellenőrzőjét. Mindegy.
Megint megkaptam a szokásos beszólogatásokat, egészen a második óra közepéig, amikor is bejött az igazgató és kihívatott. Tudtam, hogy itt van anya, így összeszedtem a cuccom és eleget téve a diri kérésének elsétáltunk az irodájába. Anya az egyik székben ült, nekem háttal. Mr. Dixon intett, hogy foglaljak helyet. Letettem a táskám a szék mellé és leültem.
- Nos, Alona anyukád azért jött ide, mert állítása szerint téged minden napos bántalmazás ér az iskolában. Igaz ez? - nézett rám kérdőn az igazgató, de anyu idegesen közbeszólt.
- Nem látja?! Fel van szakadva a szemöldöke! - fogta meg a fejem, de én elrántottam, ami bevallom kissé fájt, mert meghúzta a sebem.
-Asszonyom, kérem nyugodjon meg, azt a sebet nem feltétlenül az intézményünkben szerezte Alona. - nézett rá anyára, de ő csak keresztbe tette a kezét, elmormogott egy "Hát ezt nem hiszem el" féleséget és szarkasztikusan nevetni kezdett.
- Kérlek válaszolj! - nézett újból rám. Nem tudtam a szemébe hazudni, így lehajtottam a fejem és úgy mondtam, hogy nem itt szereztem a sérülést. Erre természetesen anya még jobban kiakadt.
- Az osztálytársai, a felsőbb évesek, mind félelemben tartják és maguk ebből nem vesznek észre semmit. Szégyelljék magukat...- közbevágtam.
- Jó, jó igaza van. Tényleg ..itt szereztem ezt a sebet - vallottam be - de kérem, Mr. Dixon, ne csináljunk ebből ügyet. Nézze... - kezdtem bele a magyarázkodásba teljesen feleslegesen.
- Neveket kérek! - mondta határozottan az igazgató.
- Kérem... - néztem rá reménykedve, de meg sem rándult, ugyan olyan rideg szemekkel nézett tovább.
- Harris, Landon, Mose...öhm Rory és még pár lány. -mondtam egy hatalmas sóhaj kíséretében.
- A lányok nevét is szeretném tudni. - mondta ugyanolyan stílusban, mint az előbb.
- Peyton, Holly és Daenerys.
- Ki okozta a sérülésedet? - tette fel a következő kérdést, miközben jegyzetelte e neveket.
- Rory. - a könnyek már szinte marták a szemem, de nem mutathatom magam gyengének. Nem vagyok gyenge.
- Csak ők voltak akik bántalmaztak téged?
- Igazából ez volt az első olyan eset, hogy fizikailag ...- nem bírtam végigmondani, Mr. Dixon közbevágott.
- Alona. A szavak lelki fájdalmat okoztak, tehát bántalmaztak, és az, hogy Rory még fizikailag is bántalmazott az egy másik kategóriába tartozik. Helyre fogom őket tenni, hidd el, megkapják a méltó büntetésüket. - mondta egy biztató mosoly kíséretében, ami kissé megnyugtatott, de mégsem teljesen. Anyuék még beszéltek pár szót és megígértették velem, hogy ha máskor ilyen lesz, azonnal szóljak. A diri kedves volt, adott egy igazolást, így ma már nem kellett több órára bemennem. Ahogy kiléptünk az igazgatóiból mindenki minket figyelt, ami bevallom nem kicsit frusztrált. Próbáltam figyelmen kívül hagyni a sok idegesítő szempárt és minél hamarabb elhagyni az iskolát, ám a többiek most is beszóltak. Megforgattam a szemem és tovább mentem, de egy beszólás után megálltam, megfordultam, odamentem Landon-hoz és akkorát behúztam a vigyorgó képének, hogy a földre zuhant. Rázni kezdtem a kezem, mert nem egy puha álla van ennek a dögnek. Mindenki hatalmas szemekkel nézett rám, ránk, lehajoltam hozzá, megfogtam az állát, kényszerítettem, hogy a szemembe nézzen.
- Ha még egyszer le mersz kurva anyázni, esküszöm nem állok meg egy ütésnél. A szart is kiverem belőled, ember. Engem bánthatsz, de anyámat nem. Megértetted, te utolsó szarházi?! - szinte már köptem a szavakat. Nem tudom, honnan jött ez az önbizalom, de örülök, hogy megtettem.