Sziasztok!
Új résszel érkeztem :) Remélem át tudtam adni egy kicsit az érzelmeimet, és tetszeni fog nektek is ez a kis rész! :) Kommentelni ér ;)
Jó olvasást!
UI: Ígérem a következő rész hosszabb lesz! :)

Reggel kisebb gyomorgörccsel ébredtem, ugyanis köztudottan hétfő van, ami azt jelenti, hogy 8 óráig be kell sétálnom a pokol kapuján és majd csak délután engednek ki. Semmi bajom nem lenne a sulival, ha a felsőbb évesek nem piszkálnának folyton. Na igen, tudjátok mindig van a suliban egy olyan egyén, akit kiközösítenek, piszkálnak, rosszabb esetben megvernek - bár ez még nem fordult elő-, na hát az az egyén én lennék. A táskámban még tegnap este bepakoltam-amiért most hálás vagyok magamnak-, így csak a reggelimet kellett elpakolnom. Anyu minden nap elvisz suliba, mert úgy gondolja, hogy 10 perc sétától meghalok. Szeretem anyát, de néha túl sokat aggódik értem, habár inkább legyen ilyen, minthogy elhanyagoljon, mint apám.

-Jó legyél Kincsem! - adott egy gyors puszit a fejemre, mire megforgattam a szemem.

-Anyu! - szóltam rá, majd persze elmosolyodtam és én is adtam egy puszit az arcára.

Kiszálltam az autóból intettem és elindultam a Mennyország ellentétébe. Hmmm... meglepően csak hárman szóltak be, míg beértem. Ez új rekord. Utálom ezt az egészet, de muszáj úgy tennem, mintha nem érdekelne, mert akkor még jobban rám szállnának. Az első órám történelem volt a 7-es teremben. Már háromnegyed nyolckor ott álltam az ajtó előtt a tanárt várva, míg a többiek - jobb esetben - csak 2-3 perccel csengetés előtt érkeztek meg. Ahogy vége lett az órának én voltam az utolsó, aki kiment a teremből. Szeretek utolsónak kimenni, mert akkor elkerülöm a tömeget, az esetleges felbuktatásokat, beszólogatásokat, lökdösődéseket. Amikor mindenki kimegy szépen nyugodtan én is kisétálok, majd lemegyek a biológia terembe. Mások örülnek a szünetnek, mert akkor odamehetnek a barátaikhoz, akikkel addig mindenféle hülyeségről beszélnek. Én maximum a ... nem, az osztályfőnöknek is van jobb dolga, minthogy velem beszélgessen, sőt még a kockáknak is több barátjuk van, mint nekem.

Az utolsó órámon ülök és már alig várom, hogy kicsöngessenek. Pár perc múlva megszólal a (megváltó) csengő és mindenki felpattanva a helyéről indul az ajtóhoz, hogy minél hamarabb kimenjen a teremből. Én ahogy szoktam megvárom, míg mindenki kimegy, majd amikor már biztonságosnak látom én is felállok és kisétálok a teremből.

-Viszlát! - köszönök el a matektanártól, majd előveszem a telefonom.

"Kicsim nagyon sajnálom, de ma nem tudok érted menni. Szeretlek: Anyu"

Akkor sétálunk. Ahogy kiléptem a suli ajtaján akkorát borultam, hogy olyat még nem látott a világ. Túl naiv voltam, elhittem, hogy megaláztatás nélkül eltelhet egy napom. Természetesen ezt is felvették és az is természetes volt, hogy vagy 100 diák rajtam röhögött. Ohhh, lesz ez még rosszabb is. Majd amikor kikerül YouTube-ra, na az lesz az igazán vicces. Nem tudok ellene semmit tenni, mert ha eszembe jut feljelenteni őket, még jobban megkeserülöm és az is lehet, hogy megölnek miatta. Végül is ki akar érettségi előtt egy évvel rendőrségre járni?! Felálltam, leporoltam magam, majd a röhögést és a beszólogatásokat figyelmen kívül hagyva elindultam haza. Otthon ledobtad a táskám és már indultam is a fürdőbe, mert nagyon úgy éreztem, hogy a szemöldököm felszakadt. Többet kéne járnom lottózni. Lefertőtlenítettem a sebem, majd leragasztottam és mentem holnapra tanulni. Hát... nagyjából ilyen egy átlagos napom.